• A nagy ember
• A szülői ház
• A gyermekkor
• Wesselényi és Széchenyi István
• Politikai pályája és az országgyűlés
• Wesselényi és Kossuth Lajos
• Szerepe 1833 után
• A hűtlenségi per
• Az 1838-as nagy árvíz
• “Az árvízi hajós” naplója
• Szabadulása után
• Szerepe 1848-ban
• Beborult az ég

Életrajzát Benedek Elek “Nagy Magyarok” című műve Wesselényi Miklóst bemutató része alapján rövidítve közöljük, mivel nála méltóbb megemlékezést nem tudnánk nyújtani. /A szó szerinti idézeteket kiemelten jeleztük./

A nagy ember: “ A zilahi Kossuth téren megható jelenetet ábrázol egy szobor, a korán elhunyt nagy szobrász, Fadrusz János műve. Egyszerű magyar ruhában áll a mű sziklatalapzatán egy erőteljes daliás férfi, jóságos tekintete szeretettel, bátorítóan pihen az előtte álló öreg jobbágyon. Kezét gyengéden teszi a meggörnyedt vállra. Mintha mondaná: legyen vége búslakodásnak, megszabadítalak a te szolgaságodból! Az egyszerű magyar ruhás férfi: Wesselényi Miklós.

Budapesten, a Ferenciek templomának Kossuth Lajos utcára néző falán ércbe öntött kép ábrázol egy megkapó, izgalmas jelenetet. Az árvíz öntötte Pest házainak padlásablakaiból kétségbeesett emberek sikoltoznak segítségért s ím, a düledező házak tövében megáll egy csónak. Közepén Herkulesre emlékeztető óriás áll: legyen vége a kétségbeesésnek. Veletek van Isten, mert ímé eljött értetek – Wesselényi Miklós.

Államférfiak, tudósok, költők, írók bármi sokat írtak légyen Wesselényi Miklósról, nem írhattak eleget, nem annyit, hogy magyar lelkünk megunja a vele való foglalkozást. Érezzük, hogy már neve hallatára felmelegszik egész valónk. Testben, lélekben egyike volt a világ legtökéletesebb embereinek, s mi, öregek, szeretettel gondolunk vissza ifjúságunk ama szép idejére, midőn őt állítottuk magunk elé példaképül, hozzá hasonlók szerettünk volna lenni mind: rettenthetetlen védői a magyar szabadságnak, felemelői az elnyomott osztályoknak, erős karú, bátor szívű mentői a szerencsétleneknek s megtorlói minden sérelemnek, mit idegenek a magyar név becsületén elkövettek.

Biztos mondom, összes nagy magyarjaink közt nincs egyetlen, kinek jelleme, élete tisztább s az ifjú lélekre termékenyítőbb volna, mint Wesselényi Miklós.

A szülői ház: “Csak sast nemzenek sasok”, énekelte Berzsenyi a nagy Wesselényiről, a “vas ember” fiáról. A költő nem nagyított, midőn sasnak meg Nubia párducának magasztalta fel a mi Wesselényi atyját, idősebb Wesselényi Miklóst. A 18-ik század utolsó felének s a 19-ik század hajnalának e fia messze kimagaslik kortársainak megalkuvó, nyelvben és érzésben már-már teljes idegenné vált tömegéből. Ama szomorú kornak, melyben élt egyik legtüzesebb lelkű magyarja volt. A heves, zabolátlan vérű Wesselényi Miklósban nagy fogékonyság volt minden szép iránt, bőkezű Mecénása volt a csecsemőkorát élő irodalomnak és művészetnek, s különösen a megvetett magyar színészet ügyét senki ez időben oly melegen nem karolta fel, min a “vad Wesselényi”. Az irodalommal maga is foglalkozott, nemkülönben a zenével is. Ám legkedvesebb foglalkozása, valóságos szenvedelme a lónevelés volt. A zsibói ménesnek az ország határain messze túl híre volt.

Feleségét, az áldott Cserey Helénát a nagyszebeni zárdából rabolta el, anélkül, hogy látta volna. Elég volt hallania jó barátjától, Cserey Farkastól, hogy az ő szép, művelt lelkű nővérét apácának szánták szülei, ifjú szíve szerelemre lobbant az ismeretlen lelány iránt, kiszabadította “fogságából” s feleségül vette.

A féktelen, szilaj vérű Wesselényi magához illőbb nőt aligha talált vala. A művelt, szelíd lelkű, türelmes nő védő angyala lett a zsibói háznak, mérsékelte urának szilaj indulatait, sokszor megjuhászította a vas embert, kinek féktelen indulatai gyakran törtek szét minden korlátot.

De bármily jótékony hatással is volt Cserey Heléna szilaj vérű urára, nem háríthatta el a zsibói fészekről a villámcsapást, mely Wesselényinek a középkorban közönséges, a 18-ik század alkonyán azonban már hallatlan vakmerő cselekedete következtében lesújtott. A gorbói kastély ostroma volt ez a hallatlan cselekedet. Ez a kastély a zsibói kastélytól egy órányira fekszik. A gorbói kastélynak gróf Haller János nyugalmazott kapitány volt a gazdája, kistermetű, csúnya ember s erős udvari érzelmű. “Éppen ellentéte a szibói bárónak, ki köpcös férfi, zavargó szomszéd és szélső patrióta volt” – írja Kemény Zsigmond, ki a két Wesselényiről írott könyvében részletesen elbeszéli a hírhedett ostromot s annak szomorú következését.

Katonai erőt rendeltek Wesselényi üldözésére. Wesselényit 1775 elején fogták el, csaknem négy esztendővel később, hogy a gorbói kastélyt megostromolta. Négy évig volt fogságban, ahonnét 1779 végén szabadult ki. A következő évben meghalt József császár, hazakerült a szent korona, s 1771-ben – oly hosszú szünetelés után – megnyílt az erdélyi országgyűlés. Két párt állt szemben egymással: az aulikus, vagyis udvari és az alkotmányvédő párt. Ez utóbbinak a börtönből alig kiszabadult Wesselényi a vezére. Tüzes magyar lelkű, mennydörgő szónoklatainak rendkívüli hatása volt. Szavait nem válogatta meg, s nem egy beszédével okozott nagy kavarodást.”

A gyermekkor: “…Szenvedni megtanult, de félni nem: ez volt Wesselényi Miklós, a “vas ember”. Ennek a szenvedni meg, de félni meg nem tanult embernek a tizedik gyermeke volt a nagy Wesselényi Miklós. Mikor a tizedik gyermek 1796. december 30-án megszületett, a kilenc gyermekből, kik közül hat fiú és három leány volt, egy sem élt. Hat halott gyermeknek bús árnyéka kísérte a félelmet nem ismerő Wesselényit a kufsteini börtönbe. Mintha valami átok nehezedett volna a két nemes lélek frigyére, a gyermekek részint alig néhány hónapos, részint alig néhány éves korukban haltak meg. A tizedik gyermek után még született egy, de az halva született, s így Miklós egyetlen fia volt szüleinek, éppúgy, mint édesapja. És épp oly korán árvaságra jutott. A vas ember korán vesztette el apját, özvegy anyja elkényeztette, szabadon engedte kifejlődni szilaj indulatait. Ugyanez a sors vár a nagy Wesselényi Miklósra is, ha anyja a legkitűnőbb női tulajdonságokkal megáldott nő nem lesz vala. A nemes, művelt lelkű nő meleg, gyöngéd szeretete azonban nem fajult becéző, rontó szeretetté.

Ha a gyöngéd szívű anyja nem kényeztette el az egyetlen fiút, még kevésbé az apa, ki amennyire szerette nevének örökösét, annyira szigorú volt iránta. Még csak hatéves volt Miklós, midőn az ágaskodó méntől húzódozó fiút e szavakkal dobta a mén hátára: Egy Wesselényinek félni nem szabad! Ostorával rácsapott a kantározatlan ménre, az meg vadul elvágtatott vele hegyen-völgyön át. De a hatéves, korához képest feltűnően erős, fejlett fiú belekapaszkodott a ló sörényébe, s szerencsésen került vissza édesanyja remegő karjai közé. Még alig volt kilencéves, s már magával vitte vadászatra a fiút a vas ember.

Ez 1805-ben történt. A következő évben a vas ember lett a vármegye főispánja. A beiktató ünnepre is magával vitte fiát, büszkeségét. A tizedik évében járó fiú is egy kis orációt tartott a gyűlésen, 400 ember jelenlétében, amint ezt boldog dicsekvéssel apja megírta Kazinczy Ferencnek. “Én ma hazafinak áldoztam fel magamat – mondá a kis beszéd végén. Rövid időn meg fogjátok látni, hogy meg nem csaltam várakozástokat.”

Testileg, lelkileg korán fejlett a nagy Wesselényi. Már ötéves korában nevelő volt a gyors felfogású, eleven eszejárású gyermek mellett. Az apa nem kevéssé büszke fiának gyors haladására. Az első nevelőt, Tőkés Jánost 1805-ben egy igen kiváló ifjú váltotta fel: Pataki Mózes, ki nemcsak nevelője, de barátja is volt tanítványának, s kit a tanítvány testvéreként szeretett. Tizenhárom éves volt, mikor az apa meghalt. Az 1809-iki esztendőre, tehát éppen az utolsó nemesi felkelés esztendejére esik a vas ember halála. A nagy Napóleon tudvalevően proklamációt intézett a magyar nemességhez, a Habsburg-dinasztiából való elszakadásra szólítva fel. Ilyen proklamációt az öreg Wesselényi is kapott, ám ő, ki éppenséggel nem volt udvari ember, s különös nagy oka sem volt lelkesülni a dinasztiáért, hagyományos királyhűségben nemcsak hogy meg nem tántorodott, de Napóleon proklamációjára proklamációval válaszolt. “Nincs olyan nagy erő s hatalom, melyet bátor szív meg ne alázhatna” – így bátorítja hatalmas szózatában a magyar nemességet, tüzes szavakkal lelkesítvén a fejedelem iránt való hűségre. A szózatot megírta, de el nem mondhatta. Felruházott s felfegyverzett negyven lovast a maga költségén, de már nem állhatott csapatja élére, megakadályozta ebben betegsége s csakhamar bekövetkezett halála. Pedig ő volt kinevezve a középszolnoki, Kraszna megyei és kővárvidéki 600 felkelő nemes kapitányává. A csapatnak Nagykárolyban kellett gyülekezni, s a halálos beteg vas embert fia, a 13 éves Miklós helyettesíté. Ott volt Nagykárolyban József nádor is. Sorban vezették el különböző vidékek kapitányai csapatjaikat a nádor előtt. És elvonult hatszáz főnyi csapata élén a 13 éves ifjú is, bámulatra kelve a nádort és a főtiszteket a csapat bravúros vezetésével. Akik ekkor látták a gyermek Wesselényit, szép jövendőt jósoltak neki a katonai pályán. Nemzetünk szerencséjére, ez a jóslat nem teljesült. Wesselényinek semmi kedve nem volt a katonai pályára. Az ő lelki szeme előtt csak egy pálya állott, az, amelyen szívvel-lélekkel szolgálhatja nemzetét. A katonai pálya pedig nem volt az.

A vas ember ritka szerencsével választotta meg Miklós nevelőjét, Pataki Mózes személyében. A nevelő és tanítvány szívét a legeszményibb barátság fűzte össze. Nem nézték cselédnek a nevelőt Wesselényiék házánál, mint akkoriban a legtöbb mágnás házában. A családdal egy asztalnál ült a nevelő, ami akkoriban ritkaság számba ment. Kilencéves volt Miklós, mikor a művelt, tiszta jellemű, szép lelkű Pataki Mózes a Wesselényi házhoz került, s teljes tíz esztendeig volt Miklós oldalán, mígnem a derék ifjú hirtelen halála véget vetett nevelő és tanítvány ritka szép viszonyának. Zsibó és Kolozsvár közt oszlott meg Miklós gyermek- és serdülőkora. A tizennégyéves Wesselényi kezeírásában fennmaradt egy templomi beszéd, melyet ő maga szerzett, s melyet a fiatal báró el is mondott a zsibói református templomban, pünkösd ünnepén. Alig hiszem, hogy sem azelőtt, sem azóta mágnás fiú szólott volna templomi katedráról a néphez. S midőn négy év múlva, a 18 éves Wesselényi útra kelt a nevelőjével, hogy lássa Bécset, visszatérőben sorba látogatta meg a kor jeles férfiait: Keszthelyen a Georgikon alapítóját, Festetics Györgyöt, Niklán Berzsenyi Dánielt, Sümegen Kisfaludy Sándort, Széphalmon Kazinczy Ferencet. Ismét alig hiszem, hogy sem azelőtt, sem azóta nem akadt volna mágnás ifjú, ki nemzetének jelesebb íróit családi fészkében felkereste volna. Ez a két dolog mélyen bevilágít az ifjú Wesselényi lelkébe. Igazi, fennkölt, igazi magyar lélek ez. Dobogó szívvel, kipirult arccal közeledik ama férfiakhoz, kik ebben a mostoha időszakban szolgálják az elárvult magyar nyelvnek és irodalomnak s ezzel a nemzeti művelődésnek, a nemzeti szellem felébresztésének szent ügyét.

A széphalmi mester nem tudja feledni az ifjak látogatását. Különben is gyorsan melegedő szíve valósággal szerelmes lett a két ifjúba. Hosszabb levelet írt Pataki Mózesnek is, kit barátságba fogadott a szent öreg s többek közt így áradozik: “Mi bennetek élünk egyedül, s ha Wesselényinek sokba került is olly hosszú távollét után nem az ő imádott anyja karjai közé repülni, hanem Pestről idekerülni miattunk, megvan az a kis tekintetű jutalma, hogy ezen tíz napját nem vesztegette el haszon nélkül – egy pár jó embernek igen nagy örömet nyújtottak, s ezek elmondhatják, amit a nékem írt levélen a ti látástok után mond Berzsenyi: megvolnánk békélve az emberiséggel, ha azt gyűlöltük volna is, mert benneteket látánk, ti szeretetreméltó lelkek!”

Kazinczy e levele 1814. december 6-án kelt, s a következő év januárjában ravatalon feküdt a szép lelkű Pataki Mózes. Kolozsvárt tüdőgyulladásba esett s tíz napi szenvedés után meghalt. Leírhatatlan volt Wesselényi fájdalma. Anyja után senkit sem szeretett úgy, mint ez ifjút.

Ebben a szomorú esztendőben be is fejezte Kolozsvárt tanulmányait a tizenkilenc éves Wesselényi. Hazament Zsibóra, de folytatta tanulmányait: - Marosvásárhelyről Zsibóra hozták az ottani kollégium egyik jeles professzorát, ki a magyarhoni és erdélyi törvénytudományt adta elő. Két évig volt mellette a tudós professzor, s aztán visszament Vásárhelyre, azzal a kijelentéssel, hogy a fiatal báró a históriában és a jogi tudományokban őnálánál is jártasabb. Ez időtől kezdve a gazdasági tudományok megismerésének szentelte ideje javát. Mestere ebben Kelemen Benjamin gazdatiszt volt, aki később a Wesselényi-uradalom jószágigazgatója lett, s aki igazi mintagazdaságot csinált a 27 ezer holdas zsibói uradalomban. Az ő vezetése mellett nevelődött kitűnő gazdává Wesselényi Miklós. Most már nemcsak a zsibói ménes volt híres, de maga a gazdaság is. És újra megelevenedett az élet Zsibón.

:

Wesselényi és Széchenyi István

“Megható szép az a barátság, mely az ifjú Széchenyi és az ifjú Wesselényi közt az első találkozáson szövődött s mely, bár a politikában útjaik később szétváltak, a sírig megmaradt az eszményi barátság tisztaságában. Széchenyi tudvalevően 1820-ban, Debrecenben találkozott először az akkor 24 éves Wesselényivel. Lovaglás, vadászat s egyéb mulatságok örömei közt teltek a debreceni napok, de a felszínesnek látszó mulatságoknak tartalma volt: tartalmat adott ezeknek két nagy, nemes, a haza sorsán töprengő lélek szent frigye, mely itt kötteték meg. Wesselényinek ekkor már neve volt az anyaországban is, nemcsak azért, mert a vas ember nevét viselte, de már kiállott a fórumra, s tüzes magyar lelke megkezdette a gigászi küzdelmet az alkotmányos szabadság védelmében. Széchenyi lelkét, mint maga megvallja – elbájolá Wesselényi lángoló hazaszeretete, magasztos felfogása és az a bizonyos varázs, melyet annyiakra gyakorolt, s csakhamar “a legőszintébb barátság és leggyengédebb méltánylat köti egybe létüket”. Mindketten pirultak hazájuk hátramaradt, olyannyira elaljasodott létén, s kimondhatatlan vágyat éreztek, habár csak egy mákszemnyire is járulni honuk, véreik ápolásához. A következő évben Széchenyi meglátogatta Wesselényit Zsibón, s itt határozták el, hogy hosszabb külföldi utat tesznek együtt. Megfogadták, hogy egymás előtt nem lesz titkuk, s szigorúan bírálják meg egymás gyengeségeit. Kölcsönösen tökéletesíteni akarják egymást, hogy mennél több, mennél nagyobb szolgálatot tehessenek a hazának.

A Széchenyivel tervezett külföldi útra 1821. szeptember 26-án indult Wesselényi Zsibóról. Bécsben találkoztak, hol Széchenyinek hosszabb időt kellett vesztegelnie, míg katona létére szabadságot kapott a külföldi útra. De a bécsi időzés sem veszett kárba: - Széchenyi angolul tanította Wesselényit, ki gyorsan haladt az angol nyelv elsajátításában. Bécsből Münchenbe, onnét Stuttgartba mentek, aztán Eparnaybe, ahol a híres francia pezsgőgyárat tanulmányozták. Innét gyalogszerrel mentek Normandiába, hogy a Dreux mellett fekvő trappista kolostort meglátogassák.

A trappisták önsanyargatása, a világi élet örömeiről való lemondása mélyen meghatotta Wesselényit is, Széchenyit is, s e hatás alatt gyalog folytatták az útjokat, kenyér és tej volt az eledelük, fedél alatt ritkán háltak, és így értek Calaisba, honnét gőzhajón átkeltek Angliába. Tanulmányútjukban ez volt a legtanulságosabb, s eszmékkel, ismeretekkel gazdagon megrakva tértek vissza 1822 vége táján. Tizennégy havi távollét után ismét ölelhette, csókolhatta imádott édesanyját Wesselényi.

Ami csak férfit naggyá, a közönséges emberek tömegéből kiválóvá tehet: mind az az erény tündökölve tündököl Wesselényi Miklósban. Hatalmas testi erővel a leggyöngédebb szív, hazájának égő szerelmével lelkének mély vallásossága párosul; nem fél szembeszállani a hatalommal hazája, nemzete szabadságának védelmében, meghátrálást nem ismer, s míg a hatalmasokkal félelem nélkül méri össze fegyverét, meleg szívvel öleli keblére a gyengét, az elhagyottat, a gyámoltalant, a szenvedőt.

:

Politikai pályája és az országgyűlés

“Ennek a rendkívüli embernek a politikai pályája voltaképpen az 1830-iki pozsonyi országgyűlésen kezdődik, de midőn 1825-ben, tizenhárom évi szünetelés után, megnyílt a pozsonyi országgyűlés, a korszakos esemény őt is Pozsonyba vitte: Tanúja akart lenni az országgyűlés tanácskozásának. Minthogy akkor még nem volt birtoka az anyaországban, a pozsonyi országgyűlésnek nem lehetett tagja. De a királyné koronázó ünnepén neki is volt szerepe: a koronázást követő udvari ebéden ő is felszolgált. Élénk figyelemmel kísérte az országgyűlés tanácskozásait, s édesanyjának szorgalmasan küldé a leveleket, melyekben aprajára megírja az országgyűlésen történteket. Nemcsak anyjának, de Földváry Gábornak, Pest megye akkori alispánjának is lelkes levélben számol be arról a nagy napról, melyen az ő Széchenyije az Akadémia megalapítására egy évi jövedelmét ajánlá fel. S ha mint követ nem vehet részt az országgyűlési tanácskozásokban, annál buzgóbban jár el a követek társaságába s vitatja velük az ország dolgait. Arra, hogy teljesen kibonthassa szárnyait, még öt évig kellett várakoznia. Széchenyi, ki időközben lemondott tiszti rangjáról, s egész lélekkel a haza, a közügy szolgálatának szentelte életét, rávette Wesselényit, hogy szerezzen birtokot az anyaországban s ezzel jogot az országgyűlésen való megjelenésre. És Wesselényi meg is vett gróf Károlyi Györgytől egy kisebb birtokot Szatmár megyében, s ezzel joga lett nemcsak Szatmár megye közgyűlésein jelenni meg, de az 1830-iki országgyűlésre mint főrend királyi meghívót kapott. Az 1830-iki országgyűlés a koronázással kezdődött: még I. Ferenc életében megkoronázták V. Ferdinándot.

Ez után egy héttel tartotta szűzbeszédét a felső táblán Wesselényi. Az alsó tábla azt kívánta, hogy ezentúl magyar legyen a törvényhozás nyelv, és ebben az értelemben küldött üzenetet a felső táblának. A szűzbeszédnek, mely, Cziráky Antal latin nyelvű és Eszterházy Mihály törtmagyarsággal papírosról leolvasott beszéde után következett, rendkívüli volt a hatása. Nem csupán a mennydörgő hang, nem csupán a szónoki erő és hév okozták a nagy hatást, része volt ebben a beszéd tartalmának is, mely erős érvekkel támogatta a magyar nyelv jogát. Széchenyi szellemében beszélt Wesselényi, oly szép magyarsággal azonban, minőt még eddig nem hallottak a felső táblán. Ő is a nemzetiség kifejlésében látja az ország nagy és állandó voltát, a nemzetiségnek pedig legfőbb segédje s oltalma a nyelv. Abban, hogy a magyar nyelv jogaiba visszahelyeztetik, ő nem lát újítást, mint mások sokan: ”a kor lelke által gyűlt s a nemzetiségi által magáénak vallott közkívánságnak következése az. “Végül kifejezi abbeli reményét, hogy a magyarok kegyes királya nem fogja ellenezni, hogy a magyarok hozzá magyarul szóljanak!

Még egy beszédet mondott ezen az országgyűlésen Wesselényi. A király 50 ezer újoncot kért a magyar ezredek kipótlására. Wesselényi szerint két különböző, de egyforma nemes érzés támad e kérdésben minden hazafinál. Egyfelől az a buzgóság, mely a magyarnak szívében mindig lángra lobban, midőn törvényes jó királya a törvény útján kér tőle valamit s szintúgy az elszánt készség a haza oltalmára, mely sokszor már oly nemes áldozatokat szült. De másfelől éppen olyan nemes és szent kötelesség hideg megfontolást, lelkiismeretes tartózkodást parancsol, meggondolván felebarátaink, ember- s hazafitársainkról, azoknak életéről s szabadságáról van szó.

A “felebarátok, ember- s hazafitársak”, természetesen, a szegény nép fiai, kiket kötéllel fogdostak a király és a haza oltalmára. Wesselényi nemes szívét valósággal felháborította e gyalázatosság, s megható színekkel ecsetelte beszédében, mint szaggatja szét a durva önkény a legédesebb köteléket, mint ragadják el az atyát gyermekétől, testvért a testvértől s férjet a feleségtől. Borzad kimondani, hogy a törvényhozás a leghasznosabb honfitársunk életéről az ő tudtok s megegyezésök nélkül csaknem mint portékáról végez. Valóban, - mondá – csak a legnagyobb megfontolással kell és lehet ezen törvényes komor tisztüket teljesíteni, szent és keresztyén kötelesség ebben a legnagyobb gazdálkodás, nem szabad itt bőkezűnek lenni, nincs erre nézve helye az adakozásnak.

Nem tagadja meg az újoncokat, általában, de látni akarja az igazi szükséget, annak mértéke szerint szedjék az újoncokat, s ennek így megnyugtató hatása lesz a népre is.

Az elnöklő nádornak éppenséggel nem tetszett a szókimondó beszéd s megjegyezte rá: “E beszéd inkább tévútra vezetni, mint meggyőződést eszközölni képes, mivelhogy e jövevények, kik közügyeinkről csak felületes ismeretekkel bírnak, téves elfogultságban élnek.

A “jövevény” az országgyűlés bezárását meg sem várva sietett haza Zsibóra. Már rég bántotta nemes szívét az újoncok törvénytelen fogdosása, s most hogy az országgyűlésen is kikelt e törvénytelen és embertelen gyalázatosság ellen, nemcsak szóval, de tettel is meg akarja akadályozni a nép fiainak elhurcolását. Alig ér haza, hosszabb levelet ír Középszolnok megye alispánjához, tiltakozván a törvénytelenség ellen.

Wesselényi nem elégedett meg azzal, hogy saját jobbágyai érdekében írt az alispánnak, de útra kelt s több székmegye gyűlésén jelent meg és szónokolt e törvénytelen újoncozás ellen, így többek közt Pesten, Nagykárolyban, Désen. Ez utóbbi városban tartott nagyszabású beszédének szövege megmaradt, s amint ebből is látható, Wesselényi e beszédeiben egyenesen felhívja a vármegyék tiszti karát, hogy a törvénytelen rendeleteknek ne engedelmeskedjenek Természetes, hogy felsőbb helyen nem jó szemmel nézték Wesselényi izgatását, s Erdély akkori kormányzója, báró Jósika Miklós, titkos utasítást is kapott, hogy Wesselényit elfogassa. A dési beszéd után, melyet 1831. október 3-án tartott, alig egy hétre gy magát meg nem nevezni akaró ember jelent meg Zsibón, s német nyelvű levelet adott át Wesselényinek. A levelet valamelyik előkelő állású jó embere írta, ki bizalmasan figyelmeztette, hogy elfogatására parancs érkezett az erdélyi kormányzóhoz.

Wesselényi azt hitte, hogy vagy ijeszteni vagy próbára akarják tenni, hogy csakugyan valóság a dolog. Ha csakugyan valóság, íme, protestál az egész haza és a világ minden szabad nemzete előtt az ellen a törvénytelenség és igazságtalanság ellen, hogy jószágától, becsületétől és szabadságától megfosszák.

A felsőbb helyről jött parancsolatot ez alkalommal csakugyan nem hajtották végre. Az önkényuralom magának kedvezőbb alkalomra várt.

Széchenyi nagy aggodalommal látta, hogy legjobb barátja mint rohan saját vesztébe. Nemcsak barátja miatt aggódott Széchenyi, tépelődő lelke már látta a forradalmat, melybe az önkényuralom ellen való küzdelem sodorni fogja a nemzetet. Széchenyi tudvalevően előbb gazdaggá és műveltté akarta tenni nemzetét s az alkotmányon esett sérelmének örökös napirenden tartását, mint a reformok akadályozását, elítélte. Már barátságuk kezdetén mutatkozott a különbség a két nagy ember politikájában. Azt írja Széchenyi 1826-ban, hogy “Wesselényi nincs vele egy véleményen, mert nincs elég önbizalma, másrészt nincs benne elég keresztényi alázatosság s önmegtagadás. Wesselényi nem tartja magát reformátornak, s e részben szerfölött nagy szerénysége s alázatossága, holott bátorsággal, önérzettel és Isten végzéseiben való bizalommal kellene eltelve lennie, mint aki az emberiség javának előmozdítását bizonnyal akarja, s lehet, hogy éppen őáltala akarja, ha szíve tiszta és szándéka jó.
Wesselényi bejárja az országot s a törvények erejével harcol a törvénytelenségek ellen. Mikor Széchenyi híres munkája, a Hitel 1830-ban megjelent, Wesselényi az első, ki Széchenyit áradozva üdvözli. Ő maga is írt egy effajta könyvet (Balítéletekről), melyet, meg sem akar jelentetni, oly nagy a két könyv közötti rokonság. Természetesen Széchenyi siet megnyugtatni Wesselényit, s buzdítani a könyv megjelentetésére, s természetesnek találja, amint hogy ezen nem is volt csodálni való, hogy gondolkozásuk rokon, hogy gondolataik, eszméik, terveik találkoznak. Még az 1831-ik év nyarán is hívja Wesselényit, hogy látogassa meg, s értekezzenek az ország javát előmozdító teendőkről. “Tudom, - írja, hogy jelenléted jószágaidon s Erdélyben felette hasznos, de oly embert, mint téged, nem egy táj, nem egy vidék, hanem egész ország jóvolta illet. Rajtad s rajtam a sor hazánkat boldogítani. Legyen szent barátságunk nagy, merész s nemes tettek által dicsőitve.”

De már mind élesebbé válik a politikai ellentét a két jó barát között. Wesselényinek nincs ideje az értekezésre, ő jár egyedül megyéről megyére, küzd és izgat a törvénytelenség ellen. És Széchenyinek meg kell vallania Wesselényihez intézett s Pesten 1831 december 5-én kelt levelében, hogy “többé magát nem csalhatja: ”másként látja a hazára nézve a dolgok mibenlétét, mint Wesselényi, s nem tarja helyeseknek, jobban mondva célhoz vezetőnek, azokat a módokat, melyekhez “e hon előmozdítása végett” Wesselényi nyúlt. “Azt, akármi keserűen essék is – írja tovább – ki kell mondanom. Lelked tisztaságáról bizonyos vagyok és remélem, te viszont az enyéméről nem kételkedsz. De látom, utainkban elágazunk. És ez a haszon, kár-e honunkra – kérdés! ---Élj boldogul, mélyen tiszteld anyádat igen-igen tisztelem. Levelemet miért hosszabbítsam? Mi nem járunk egy úton.

:

Wesselényi és Kossuth Lajos

“Útja mind jobban eltávolodott Széchenyi óvatosan cselekvő, a viszonyokat gondosan mérlegelő útjáról, s amint távolodott Széchenyitől, úgy közeledett Kossuth-hoz. Ez a két nagy ember az 1832-36-iki országgyűlésen ismerkedett meg, s itt fejlődött ki szoros, benső barátság, melynek csak a 48-as események vetettek véget. Wesselényi pozsonyi szállásán volt a bizalmas értekezlet, melyen az országgyűlési beszédeket közlő hírlap kiadása felől tanácskoztak a követek. Ezen az értekezleten jelen volt Kossuth is, ki egy távollevő főrendet képviselt az országgyűlésen. Tudvalevően Kossuth meg is indította az írott Országgyűlési Tudósításokat s úgy a lapnak, mint folytatójának, a Törvényhatósági Tudósításoknak Wesselényi lett a leglelkesebb támogatója.

Wesselényi mint főrend vett részt a pozsonyi országgyűlésen, s csakhamar a főrendi ellenzék elismert vezére lett. Kossuth elragadtatással írja róla az Országgyűlési Tudósítások első füzetében: “Wesselényit a haza nagy fiai közé számítottam mindig. De megvallom, az ítélő tehetségnek precíziója (szabatossága), mellyel a legszövevényesebb tárgyaknak is sokoldalú méreteit villámsebességgel felfogja s az elhatározó gondolatokat egy minden ellenvetést legyőző fénycsomóban egyesíti, a bámulásig meglepett.”

:

Szerepe 1833 után

Wesselényi mindössze másfél évig volt jelen a pozsonyi országgyűlésen. 1833 május havában elbúcsúzott barátaitól, sietett haza Erdélybe, hová a király teljhatalmú polgári és katonai biztost küldött ki Wlassich Ferenc horvát bán személyében. Az erdélyi nemesek országgyűlést vártak, helyette teljhatalmú biztost kaptak. Wesselényinek nem volt maradása Pozsonyban. Sorra járta az erdélyi vármegyéket és a székely vidékeket, hatalmas szónoklatokban hirdetve Wlassich kinevezésének törvénytelenségét, mígnem a király visszahívta a bánt s a következő év május 28-án összehívta az erdélyi országgyűlést, mely 1811 óta állandóan szünetelt. Ám a kormánynak volt rá gondja, hogy Wesselényi s mindazok az erdélyi mágnások, kik a törvénytelen uralom ellen küzdöttek, királyi meghívót ne kapjanak. Csakhogy ezúttal rosszul sült el a számítás, mert Wesselényit és társait a megyék követül választották. Wesselényit Udvarhelyszék küldötte az országgyűlésre.

Mikor a követek megjelentek a kormányszék udvarán az országgyűlés megnyitására, furcsa meglepetés várt reájok. Zárva volt a tanácskozó-terem ajtaja. Wesselényi türelmét vesztve, döngetni kezdte hatalmas ökleivel az ajtót. Végre megjelent a kormányzó egyik embere s közölte a követekkel, hogy felsőbb rendeletre az ajtó zárva marad. A felháborodott követek a református templomban gyűltek össze tanácskozásra, s ott az országgyűlésnek elnököt választottak Nemes Ádám személyében. Így “nyílt meg” az erdélyi országgyűlés huszonnégy évi törvénytelen kormányzat után. Az évek során összegyűlt sérelmeket nemhogy orvosolta volna a király, de újabbakkal tetézte.

Az országgyűlés élete nagyon rövid volt: a király már 1835 február havában feloszlatta, miután a kormány belátta, hogy az ellenzékkel boldogulni nem tud.

Ez a rövid életű országgyűlés azonban végzetessé lett Wesselényire. Végzetessé lett pedig ama elszánt, félelmet nem ismerő harc miatt, melyet ezen az országgyűlésen a szólás- és sajtószabadság érdekében folytatott.

Saját pénzén kőnyomdát vásárolt, az 1835. június 11-iki ülés jegyzőkönyvét kinyomtatta száz példányban s azt a január 11-iki ülésen követtársai közt kiosztotta. “Tett a férfi bélyege, cselekvés a hazafi kötelessége – mondotta a nagy ember ezen a gyűlésen tartott beszédében – és cselekvőileg lépni fel elmúlhatatlan tartozás akkor, midőn szavaknak már sikere nincsen s minőn azoknak gyakori ismétlése csak gyengeségnek lenne bizonysága.

Wesselényi bátor fellépésének rendkívül nagy volt a hatása. Az országgyűlés többsége elfogadta az ajánlatot, az ifjúság pedig fáklyásmenettel fejezte ki a nagy ember iránt érzett tiszteletét. A katonaság is kivonult, mivelhogy a kormány zavargásoktól tartott. Ferdinánd főherceg, ki az országgyűlésre királyi biztos minőségében volt kiküldve, amint ezt Wesselényi naplójában feljegyezte, el akarta vétetni tőle a sajtót s az országgyűlést feloszlatni. De Wesselényi ezt csak ijesztgető híresztelésnek vette. Pedig nem volt az.

Wesselényi Pestre, onnét Pozsonyba sietett. És mentek utána Erdélyből lelkesnél-lelkesebb üdvözlő iratok. Erdély “lelkesebb asszonyai és férfiai” vert ezüstből készült billikomot küldtek Erdély nagy fiának, amiről Kossuth is megemlékezett az Országgyűlési Tudósításokban. A pozsonyi országgyűlési ifjúság még az előző évben lelkes hangú feliratban üdvözölte Wesselényit. Az üdvözlő iratot Szemere Bertalan, később Magyarország első alkotmányos belügyminisztere fogalmazta, s 112 országgyűlési ifjú írta alá. Ám a júniusban kelt irat csak szeptemberben jutott Wesselényi kezébe. Az ifjakat ugyanis feljelentették Bécsben, s onnét jött rendeletre a nádor el akarta kobozni az üdvözlő iratot. Ám az az ifjú (Décsei László), kinél az irat volt, nem adta ki, szerencsésen elhozta magával Pozsonyból Szatmár megyébe s onnan küldötte el Wesselényinek Kolozsvárra, ki épp akkor vívta elkeseredett harcát a sajtószabadság érdekében. Ugyancsak a pozsonyi országgyűlési ifjúság 1836. január 25-én, vagyis az évfordulóján ama nevezetes napnak, melyen Wesselényi a kősajtót az erdélyi országgyűlésnek ajándékozta, fáklyászenével tisztelte meg Wesselényit.

:

A hűtlenségi per

Egy egész sereg “bűn” gyűlt össze Wesselényi rovásán. Az önkényuralomnak könnyű volt belekötnie. Kezdődött “bűneinek” sorozata a törvénytelen újoncozás ellen való jogos izgatáson, az újoncozásnak saját vármegyéjében való megakadályozásán; folytatódott a Bukarestben kinyomtatott Balítéletek-nek engedelem nélkül való szétküldésén s tetéződött a Szatmár megyei közgyűlésen való szereplésével s különösen a kőnyomtató sajtó felállításával.

Kölcsey Ferenc életrajzából már tudják olvasóim, hogy Kölcseynek, ki az 1832-1936-iki országgyűlésen Szatmár megye követe volt, a megye időközben új utasítást adott, a megválasztásakor adott utasítással egészen ellenkezőt. A szabadelvű haladás lelkes szószólója, ki a jobbágyság érdekében mondott hatalmas beszédével vonta magára a félrevezetett, felizgatott bocskoros nemesség haragját, megpróbálta visszavonatni az új utasítást, leutazott Pozsonyból a megyei gyűlésre, s vele tartott Wesselényi is, ki ekkor már benső barátságban volt Kölcseyvel. Amint a közgyűlési terembe lépett a két nagy ember, a leitatott bocskoros nemesség lehurrogta őket, s a vad kiabálásban még Wesselényi dörgő szavát is csak a hozzá közel állók hallották. De éppen eleget hallottak arra, hogy hűtlenségi pert indítsanak ellene. Állítólag azt mondta többek közt: “A kormány nem akarja az örök váltságot, e kormány, mely csalárd álcát tévén ocsmány képére, kihúzta kilencmillió jobbágy pénzét, most csak azon fáradozik, hogy ezen kilencmillió által felingerelvén, annak körmei közül csak ő szabadítsa ki. Akkor jaj nekünk, mert szabad emberekből rabszolgákká alacsonyodtunk.”

Az alispán figyelmeztette Wesselényit, nehogy felségsértés bűnébe essék.

Wesselényi e nevezetes beszédét 1834 december havában mondotta, s a következő év május havában meg is indult ellene a hűtlenségi pör. Még ezt megelőzően indították meg ellene a másik pört, mindjárt az erdélyi országgyűlés bezárása után, a “közbiztonságot és csendességet felzavaró, a társaságot fellázító intézkedései és törekvései, a másokon elkövetett kegyetlenkedései, erkölcstelenségei s egyéb vétkes tetteiért”. Pozsonyban kézbesítették neki a marosvásárhelyi királyi tábla 1835. március 4-én kelt végzését, melyben ellene a büntető eljárást elrendelik, s március 18-án személyes megjelenés kötelezettsége mellett Marosvásárhelyre idézik. Mindössze hat napja volt arra, hogy Pozsonyból Marosvásárhelyre utazzék. Lehetetlenség volt megtenni e nagy utat ily rövid idő alatt, máskülönben is beteg volt, orvosi bizonyítványt küldött s későbbi határidőt kért perének felvételére. A tábla meg sem várta Wesselényi mentségét, nem törődött azzal, hogy vajon idejében kapta-e az idézést, lehetséges volt-e megjelenése vagy nem, marasztaló ítéletet hozott; az volt a tábla ítélete, hogy “bárhol lesz található Wesselényi, azonnal elfogandó, letartóztatandó, az illetékes hatóságnak azonnal átadandó. “A vádlevél szerint pedig elkövette a következő bűnöket: “a legfelsőbb kormány kemény tilalma ellen, a felsőbbségnek sérelmes, ocsmány megvetésével, tapodásával, annak minden engedelme nélkül” kőnyomtató sajtót állított fel Kolozsvárt, s az országgyűlés naplóját cenzúra nélkül kinyomtatta: e “gonosz tettét eddigelé élete folytában elkövetett több törvénytelen és hasonló példás büntetést érdemlő tettei terhesítik”, nevezetesen jószágaiban az 1831-ik esztendőben elrendelt katonaújoncok fogatását meg nem engedte; továbbá hat törvénytelen gyermeke van (akiket mind illendőképpen neveltetett, róluk úri módon gondoskodott); szolgáló embereivel kegyetlenül bánik (megverte egy-két rakoncátlan cselédjét!) – s mind e bűneiért nem kívánt kevesebbet az ügyész, mint hogy Wesselényi “vétkeihez mérséklett példás testi büntetésben marasztalhassék, s mindenekelőtt letartóztatni határoztassék”.

A marosvásárhelyi tábla az elmarasztaló ítéletet azonnal felküldette Bécsbe, ott azon melegében helybenhagyták, Wesselényi ellen kiadták az elfogatási parancsot az erdélyi törvényhatóságoknak.

Alig hogy megkapta a marosvásárhelyi tábla marasztaló ítéletét, megindult a Pozsonyban székelő tábla előtt a hűtlenségi pör. Leírhatatlan volt országszerte a felháborodás e gyalázatos hajsza miatt. A vármegyék nagy felháborodással tárgyalták a szólásszabadságon ejtett sérelmet, tömegesen érkeztek a feliratok a pozsonyi országgyűlésre. És az országgyűlés magáévá tette Wesselényi ügyét, mely a szólásszabadság ügye volt. Maga Deák Ferenc tizennyolcszor szólalt fel ez ügyben, s az országgyűlés huszonháromszor határozta el, hogy feliratot intéz a királyhoz. Ám e felirat sohasem került a király kezébe, mert a felső tábla mindig leszavazta az alsó tábla határozatát. Ha nem is került a felirat a király kezébe, az alsó tábla állandóan napirenden tartotta Wesselényi ügyét, s a kormány kénytelen volt késleltetni a per lefolyását, míg a kedélyek lecsillapodnak. De Wesselényit végtelenül bántotta a per mesterséges nyújtása. Jó barátját, Kölcseyt bízta meg a per vitelével, ki nagyszabású védőiratot készített. Maga a védőirat, mely Kölcsey egyik remeke, kitenne egy kis könyvet. Három esztendő múlt már el, mikor a király tábla (1838. június 15-én) a per mielőbbi végleges befejezését s Wesselényi érdemleges védelmének előterjesztését elrendelte. Nemcsak a Szatmár megyei közgyűlésen mondott beszédével követett el a vádlevél szerint főbenjáró vétket Wesselényi, hanem azzal a beszédével is, melyet az ifjúság vezérének, Lovassy Lászlónak üdvözlő beszédére mondott. Nem kisebb volt Wesselényi abbeli “bűne”, hogy Kossuthtal ismeretségben volt, ezzel a veszedelmes emberrel, ki tagja a titkos társaságnak… Vala pedig ez a “titkos társaság” az országgyűlési ifjúság társalkodó egyesülete… Egyesület, melyet az ifjúság a maga művelésére alakított.

Kölcsey hatalmas védőirata, a vármegyék, a követek állandó tiltakozása – mind nem tudták megmenteni Wesselényit: a kir. tábla három évi börtönre ítélte a nagy embert, s a hétszemélyű tábla is helybenhagyta az ítéletet, melyet 1839. február 19-én hirdettek ki. A barátai csak annyit tudtak kieszközölni, hogy a budai Ferdinánd-kaszárnyából, hová zárták, s hol félszemére csaknem megvakult, két katonatiszt kíséretében Gräfenbergbe utazhatott – súlyosan megrontott egészsége helyreállítása végett.

Börtönbe hurcolták tehát Wesselényit, s éppen egy évvel azután, hogy Pesten száz meg száz ember életét mentette meg! Állapodjunk meg egy időre. Megállít az 1838-iki nagy árvíz s Wesselényinek költők lantjára méltó dicsőséges szerepe a szörnyű katasztrófa napjaiban.

:

Az 1838-as nagy árvíz

A nagy árvíz, mely Pest 4580 háza közül 2280-at döntött romba, Pesten találta Wesselényit. Itt lakott már egy év óta. Itt akarta bevárni hűtlenségi pörének eldőltét. A jég március 13-án indult meg a Dunán, de a pesti közönség nem tartott veszedelemtől, bár a jégtömegekben megtorlódott víz a váci töltést átszakította. Wesselényi este színházba ment, ő is azt hitte, elmúlt a veszedelem. De még vége sem volt a színházi előadásnak, végignyargalt a vészhír, hogy a Duna kiöntött a városba. Wesselényi hazasietett, lovat nyergeltetett s mire a város piacára ért, az áradat már hömpölygött a Váci utcán lefelé. A lova hasig gázolt a vízben. Éjfél után került haza Wesselényi, miután megnyugtatták, hogy a Duna apad, s nagyobb veszedelemtől nem lehet tartani. Másnap kora reggel azonban már a Kígyó utcán át övig, majd nyakig érő jeges vízben gázolt a város piacán. Mikor szárazra jutott, a ruháját jégkéreg borította. Hirtelen átöltözött Helmeczy szerkesztő lakásán, nyomban ladikra ült, s a belváros utcáiból biztosabb helyre szállította a menekvőket.

“Az árvízi hajós” naplója

1838

(március 13-ikán, kedden)

Szép nap. A jég körül jártam. Temérdek ember a Duna partján. Csapodival a kaszinó vendéglőben ebédeltem. Ebéd alatt indult meg a jég: darabig csendes méltósággal, robaj nélkül ment, később megállott, s az emberek újra kezdtek rajta járni. Öt órakor megindult s nemsokára tornyosulni kezdett s főni és forrni, a jégtömegeket duzzadva emelő s újra szétzúzó hatalma a dühöngeni készülő Dunának. A víz már a partján túl lejtett, a kőkorlátoknak már csak tetői látszottak, s helyenként a most csinált ganajgátig terjedt. A bőszült folyam a váci töltést átszakította, de a jég még folyvást haladván, a nézők csoportja s majd minden azt hitte, hogy már kiöntötte mérgét. Én is ezen reményben színházba mentem. Beatrice de Tendát (Bellini operája) adták legelőbb, és Schodelné (a Nemzeti Színház akkori egyetlen európai színvonalú primadonnája) igen szépen énekelt. Még nem volt vége a darabnak, midőn híre futamodott, hogy a víz már benn van a városban. A Duna felé siettemben a víz még csak szivárgott át a kisgáton. Hazamenvén lovat nyergeltetni, midőn a város piacára értem, már omlott a hullám a Váci-utcán lefelé, bajjal tudtam ezzel szembe s csaknem hasig érő vízben lovagolni. – Már a német színház és a Dorottya utca is borítva valának vízzel. Károlyi Györggyel Széchenyi szállására lovagoltunk, onnan ki az országúton a linea felé, ezen még innen értünk oda, hol a víz keresztül száguldott a Therezia- és Józsefváros felé. Azon biztosításra, hogy a víz már száll, visszatértünk s én azon hiedelemben, hogy ezen ijesztéssel s látvány-adással ősz Dunánk be fogja érni, éjfél után hazamentem.

 (14-ikén, szerdán)

E szomorú napnak reggelén 7 és 8 óra közt egy ladikra ültem, mellyel éppen Havas senator (Havas József, a Pest Megyei Kereskedelmi Bank elnöke) jött. Vele a belváros utcáin eveztünk s a Váci, Kishíd- (A mai Türr István, korábban Régi Híd utca), Aranykéz- és más utcákból hordtuk a menekvőket a Sebestyén piacra. Én evezni és kormányozni kezdtem, s a nevezett és a Loepold- (a mai Deák Ferenc utca), Kalap- (a mai Irányi utca) és Apáca-utcákból (A Váci utcát keresztező utca volt, térben az Erzsébet és a Szabadság híd között. Az Angolkisasszonyok zárdája és iskolája építésekor beépítették, megszűnt) többször rakodtunk meg. Havasnak minduntalan mondtam, hogy e tájból ki s a Ferencváros apróbb, alacsonyan fekvő utcáiba menjünk, de hiába. Senátorról senátorra jártunk, kérdve: akarnak-e menni, vagy kell-e valami? Bosszúság emésztett a drága, a pótolhatatlan időt így veszve látni. Képzeltem, hogy a külvárosok szegény lakosai kis házacskáikban minő rémületben lehetnek, de hogy annyi ezer élet forog veszélyben azt nem gondoltam. Ha a házak összeomlanak – mely néhány óra múlva kezdődött – tudtam volna képzelni, erővel is rákényszeríteni Havast a veszély helyére sietni. Szinte délig eveztünk benn a városban, ezen munka nem volt egészen hiába való, mert ha nem éppen jelen, de sietve közelgő veszélytől menthettünk meg sokakat. E tájon számos hajók jártak le és fel s talán több, mint amennyire szükség volt. A segíteni sietők közt kevés ismerőst s mágnásaink és ifjú uraink közül egyet sem láttam. Végre Csekonics (Az egykori dúsgazdag, hatalmas ménessel rendelkező Csekonics László gróf egyik leszármazottja) jelent meg egy hajóban Dessewffy Auréllal (A kor egyik legtehetségesebb konzervatív politikusa); örültem látásokon; kérdésemre, merre veszik útjokat s hol fognak dolgozni, ezt vevém feleletül Csekonicstól: “Ich suche einen Stall für meine Pferde.” (Istállót keresek a lovaimnak.) Botránykozás, borzalom fogott el ennek hallására. A Sóház- (Az ELTE mai jogi kara helyén állt épületben volt valaha a sóház vagy sóhivatal) és Molnár-utca felé a lövőhely háta mögött értünk ki a Széna-piacra (Ma Kálvin-tér, régen széna- és disznókereskedők tere). A ref. templom előtt sebesen rohant a víz keresztül, de még olyan kicsiny volt, hogy a hajóból kiszállva kellett azt egy darabig húzni. Innen az Üllői-útra mentünk, Józsával és Radniccsal találkoztam, kik megnyugtattak afelől, hogy gyermekeim Tanzerék mindnyájan s Bártfayék (Bártfay Szabó László történetíró, főleg a Széchenyi családdal foglalkozott) bátorságos helyre vannak víve. Ezt hallván, nem is eveztem a Károlyi-majorig (A Ferenczy István utca környéke), hanem azon inneni apróbb házak fedeleiről szedtük le az embereket. Volt lakásom kapujának feléig volt a víz emelkedve s az épület hátulsó szárnyának közepe már összeomolva. Néhány teher embert vittünk az országút még szárazban lévő részére (a múzeum előtt) s ezeknek jó szolgálatot tettünk, mert honnan hoztuk, a ház nemsokára vízbedőlt.

A József- és Stáció- (Ma: Baross utca) utcákból harsogott a segélyért kiáltók lármája, ide siettünk; sokat volt szerencsénk megmenteni. Már akkor kezdtek a házak omlani és düledezni. Ezeknek ropogása, zuhanása, a vizek között emelkedő porfellegek, a rémítő sikoltás, sírás, ordítás, borzasztó képét mutatta a dúló enyészetnek.

A Múzeum-, Pacsirta- (Ma: Rigó utca) s még sok más, úgymint a Tavasz- (Emich Gusztáv 1854. évi térképén már József utca a neve), Városmajor- (A Baross utca egy szakaszának a neve volt), Ősz-, Vadkecske- (Később Zerge, majd Horánszky utcának nevezték. Rajta volt a Kőszáli Zerge fogadó), Gyöngytyúk- (Ma: Gyulai Pál utca) utcákból soknak, igen soknak mentettük meg az életét.

Kieveztünk a Kerepesi-útra (A mai Rákóczi út) s azon keresztül a Fűzfa- és Síp-utcából rakodtunk meg egypárszor emberekkel, kiket Prónay Albert (Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye főispáni helytartója) lakásával szemben a Huszár-ház mellett tettünk szárazra.

Reggel óta kétszer is változtak evezőink – ketten voltak – én eveztem és kormányoztam. Havas délután 5 óra tájban szárazra szállott. Én vissza a romok és düledező házak közé. Midőn egyszer megint jól megterhelt hajómmal a szárazhoz értem, Prónay Albertet láttam meg altánján (erkélyén) másokkal együtt pipálni. Felkiáltok hozzá: “és te itt pipálsz?” Ennek volt sikere, mert visszatértemben sem az altánon, sem otthon már nem volt, hanem ajtókból összeszegezett talpon elevezett és munkához látott. Kossuthék s a Schodelné ablaka alatt (Salvator-gyógyszertár (A mai Rákóczi út 12. sz. helyén) felett s azzal szemben) többízben mentem el, s bíztatva szóltam velök és ígértem, hogy eleséget fogok nekik vinni. Schodelné azonban kiköltözött szállásáról, Kossuthékat jó erős és magas lakásukban éppen nem félthettem. Azonban alkonyodni kezdett, s a borult égből köd és hózivatar szállott le, az estét siettetni s az éjjelt feketébbé tenni.

Soha nem értem ennél borzasztóbb estét és éjjelt. Leírni az én tollam és talán senkinek is tolla sem képes. Az egészének minden egyes vonása olyan, mely már magában egy-egy rémítő képet alkotna: s százanként oly jelenetek, együtt és egymással vetélkedve, melyek közül csak egynek is látása életfogytáig megmaradó borzasztó emlék. A düledékek, házromok, jégtömegek, bútorok, gerendák s minden más akadályok közt csak alig s a legfeszültebb munkával lehetett a szűk utcákon haladni, honnan jött, hol volt s hová igyekezett az ember, mindenütt a roskadó épületek és fedelek lezuhanása fenyegette. Hol elől, hol hátmögül, hol oldalfelől omlott egy-egy épület össze. Csak ezeknek dörgő, ropogó, csörgő lármája nyomta el időről-időre a kétségbeesők hasító sikoltásait és segítségért már reked könyörgéseit. Tízfelé is akarván s kelletvén menni s csak egyfelé mehetni; százat is látni egyszerre veszélyben s annak egyszerre csak harmadán segíthetni s a többit a halál torkában hagyni; visszautasítani a már merülésig teli hajótól az atyát, a férjet, kinek gyermekei vagy felesége már benn vannak s ezeknek jajjait s zokogását hallani, oly valami, mit képzelni is borzasztó, de tapasztalni s százszorosan tapasztalni szívetrepesztő.

Március 18-án a vármegye táján találkozott István főherceggel, aki hozzáfordult és sok dicséretet, lekötelezőt mondott neki. Ám a magyar lelkű Wesselényinek ez nem szolgált >>különös örömére<<, ellenben az igen, hogy folyvást s valójában szépen beszélt magyarul! Az emberek közt Wesselényi már legendás hős volt; nevét szárnyára kapta a hír, átzúgott hegyen, völgyen, romságon >>az árvízi hajós<< dicséretes magasztalása. Ama kor legnagyobb költője, Vörösmarty Mihály Az árvízi hajós című allegórikus költeményben dicsőítette a nagy embert, s a közönség lelkes tapsai közt szavalta a költeményt Laborfalvy Benke Róza a Nemzeti Színházban, hol az árvízkárosultak javára előadás volt.

És mialatt országszerte ünnepelték Wesselényit, a hűtlenségi per folyt tovább, s mindössze annyi tekintettel volt iránta a hatalom, hogy három hónapra menedéklevelet adott neki a mentő munka közben megrendült egészségének helyreállítása végett. Gräfenberget ajánlották az orvosok, ide kellett mennie hidegvíz kúrára: erre kellett a menedéklevél. A menedéklevelet május 16-án állították ki, Wesselényi azonban nem ment egyenesen Gräfenbergbe. A hősek hőse nem tudta megállni, hogy még egyszer, talán utoljára ne lássa szülőföldjét. Pedig a menedéklevél csak Gräfenbergbe szólott, Erdélybe nem, ott még érvényes volt a kormány elfogató parancsa.”

:

 

Szabadulása után

“A vármegyék és az országgyűlés állandó tiltakozása a szólásszabadságon ejtett sérelem ellen végre is gondolkodóba ejtette a kormányt, s 1840 május havában József nádor kihirdette a közkegyelmet az összes politikai foglyoknak, nevezetesen Wesselényinek, Kossuthnak, Lovassy Lászlónak és a vele egy időben elfogott ifjaknak. Ám Zsibóra még ekkor sem térhetett vissza Wesselényi, mert a marosvásárhelyi tábla ítélete következménye alól csak 1841 szeptember havában oldotta fel a királyi kegyelem. Most már hazamehetett volna, de nem ment. Ott maradott Gräfenberg mellett, Freywaldauban. Hiába a királyi kegyelem, lelkének háborgását nem szünteti meg ez. Nem tud szabadulni a bántó érzéstől, hogy éveken át méltatlanul üldözték, meghurcolták. Testét, lelkét szörnyen megviselte az állandó izgalom. Bár kevés ideig volt börtönben, annak gyilkos levegője megrendítette az ekkor már különben is betegeskedő ember egészségét. Félszemére megvakult, s méltán félhetett a teljes vakulástól, ami csakhamar be is következett.

De csak teste van Freywaldauban, lelke otthon, a haza földjén. “Polgári hallottnak” mondja magát, kit testi és lelki csapások a cselekvés mezejéről leszorítottak, de azért állandóan levelez legjobb barátjával, s Freywaldauban írja meg híres művét, a Szózat és a magyar és szláv nemzetiség ügyében című könyvet, mely 1843-ban jelent meg Lipcsében.

Mikor ez a nevezetes könyv megjelent, akkor már Wesselényi világtalan ember volt. És a világtalan ember 1843 szeptemberében búcsút vesz Freywaldautól s nyolc évi távollét után, október havában újra rálép a “szent földre” Nem egyedül jött: magával hozott egy tizenhat éves leányt, Lux Annát, a gräfenbergi takácsmester szép lányát. Azzal a szándékkal hozta el, hogy feleségül veszi az egyszerű leányt, s két év múlva feleségül is vette. A világtalan emberre rámosolygott a boldog családi élet meleg verőfénye. Az ég e frigyet két fiúgyermekkel áldotta meg, s a fiúknak az ország leghíresebb emberei lettek a keresztszülei, többek közt Kossuth, Deák, Klauzál Gábor, Bezerédi István, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond, Teleki László, Vörösmarty Mihály, Bajza József stb.

Hiába mondotta magát polgári halottnak, a haza kiválóbb férfiai örömmel gyűltek össze a zsibói kastélyba, az ország minden részéből. Deák Ferenc, Vörösmarty Mihály, Beöthy Ödön, Kemény Zsigmond s a haza több jelese volt a kastély vendége 1845 nyarán. Mintha újratámadott volna a régi eleven élet a zsibói kastélyban.

De már gyűlnek, gyülekeznek a fellegek a haza egén. A nagy Wesselényi Szózatának jövendölése kezd teljesülni… A világtalan ember tehetetlenül áll a vészes forgatagban. Ha látna! Ha kardot foghatna még egyszer a kezébe!”

:

Szerepe 1848-ban

“Megnyílt az 1847-iki, az utolsó rendi országgyűlés, de a világtalan Wesselényi azon nem vett részt, sem mint a főrendiház tagja, sem mint követ. Nem vett, nem vehetett részt megalkotásában ama korszakalkotó törvényeknek, melyeknek útját szóval, tollal, oly hosszú időn át, oly bátor szívvel egyengeté. Ám feszült érdekkel kíséri Zsibón az eseményeket, az ő eszményeinek diadalát. A márciusi nagy napok az öröm és aggodalom érzelmeit keltik fel a világtalan óriás lelkében. Mert a világtalan óriás amily nagyon örül eszményei diadalának, oly nagyon aggasztja – a reakció. Nincs maradása otthon. Megírja végrendeletét, fiai nevelésének felügyeletére Kossuthot, Deákot és Újfalvy Sándort kérve fel s megy Pestre, onnét Pozsonyba. A főrendiházban április elején kétszer fel is szólal. Közben a király szentesíti az 1848-iki törvényeket, megalakul az első felelős minisztérium. Hiába írta már két év előtt, hogy ő már alig tehet, alig használhat valamit. Ha vaksága és betegsége miatt nem is lehetett tagja az első minisztériumnak; nem húzódott félre és két hivatalt vállalt egyszerre: István nádor kinevezte a Részek, vagyis Középszolnok, Kraszna, Zaránd megye, Kővár vidéke és Zilah városnak az anyaországhoz való visszakapcsolására királyi biztosnak s ugyanakkor Középszolnok vármegye és Zilah város főispánjának. És összehívta a király május 29-ére az utolsó erdélyi országgyűlést is, s azon Wesselényi mint Udvarhelyszék követe jelent meg.

A világtalan óriás ideje még nem járt le. Midőn Pozsonyba utaztában Pesten egy-két napra megállapodott, a pesti polgárság és ifjúság fáklyászenével tisztelte meg. Vagy harmincezer ember hullámzott a “nagy piacon”, Klauzál miniszter háza előtt. Ennek erkélyéről beszélt Wesselényi. “Ezúttal is nyíltan s hízelgés nélkül szóltam a néphez és annak vezetőihez, - írja az ügyvédjének. – Rendre, békére s törvényes kormányunk iránti engedelmességre intettem, kérem.” Mielőtt még lement volna az erdélyi országgyűlésre, nyílt levelet intézett erdélyi honfitársaihoz. Még nem valósult meg Wesselényi egyik legszebb álma: Erdélynek az anyaországgal való egyesítése, s Erdélyben még nem volt felszabadítva a jobbágyság. Az utolsó erdélyi országgyűlésre vártak e nagyszerű feladatok. Wesselényi tehát addig is, míg a jobbágyság törvényes felszabadítása megtörténnék, arra kéri honfitársait, hogy a robotot kevesbítsék, az országgyűlésen a robot és dézsma eltörlését a Magyarországgal való teljes únióval kössék össze.

Wesselényi sietett haza Erdélybe, de Pozsonyból jövet újra megállapodott Pesten, hol a radikális kör április 30-án nagy lakomát adott a tiszteletére. Ez alkalommal tartott beszéde valóságos harci riadó. >>Fegyverre minden, ki azt csak valamennyire bírja! – kezdette beszédét a világtalan óriás. Tudatni kell a haza és a világ minden népével a horvátok merényletének vétkességét, az orosz kormány átkos célzatát. Fel kell világosítani a tótokat, hogy az ő szabadságuk ellen is törnek fajrokonaik. Fel kell világosítani Ausztria polgárait, hogy ellenük is háborút üzent Jellasics, nemcsak a magyarok ellen. De nem elég a szó, tenni is kell. Fegyverre, azért! –így folytatta beszédét. – Legyünk szilárdul elhatározva: küzdeni ernyedetlen; s ha a sors enyészetet mér reánk, ne korcsodás s lankadtság sorvasztó, rút halálával múljunk ki a nemzetek közül. Rabigában görnyedni egy szomorú élet fenntartásáért: gyalázó! Ne engedjük soha, hogy a szolgaiság mirigye nemzetünket s szabadságunkat izmonként rothassza le rólunk, s úgy undorhalált haljunk. Lehető legdrágábban eladva s habár mindent, de a becsületet el nem vesztve, szálljunk a dicsőség sírjába. Fegyverre, polgártársak! Elszánt ember kevés is sokat tehet. Engem a balsors megfosztott attól, hogy zászlót ragadva felkereshessem azt a helyet, hol legtöbb a veszély s legméltóbb a küzdés. De így is nemzetünknek néhány ellenségét fojtandja meg ez az izmos két kar, mielőtt honomnak még szabad földjén elvérzendem. Élet vagy enyészet vár-e nemzetünkre, isten kezében áll; de a mi kezünkben van: becsületünk s a nemzet becsülete. Azért éljünk vagy haljunk, de maradjunk magyarok s szabadok végleheletünkig.<<

Így beszélt a világtalan óriás. S mit nem cselekedhetik vala, ha el nem veszti szeme világát!

Mire az erdélyi országgyűlés megnyílt, a felbujtogatott parasztság már több helyen megtagadta a jobbágyi szolgálatot. Valóban, ideje volt, hogy az erdélyi országgyűlés is kimondja a nagy szót, szabaddá tegye a földet s a népet, ámbár, ha egy időben is teheti vala ezt a pozsonyi országgyűléssel, akkor sem marad el a nép lelketlen felbujtogatása. Amint megnyílt az országgyűlés, második nap már az unió tárgyalására került sor. Wesselényit két barátja kísérte fel a tanácskozóterembe, s övé volt az első szó. Kié lett volna másé?! Halálos csendben hallgatták a nagy hazafi szavait, s akkor tört ki a lelkes éljenzés, midőn befejezte beszédét. E szavakkal fejezte be: éljen s örökre létezzen az unió! Nagy pillanat volt ez. Megtörtént, mit annyian hiába vártak addig: a két testvér ország ölelkezése. És egy hét múlva megtörtént a robot és a dézsma eltörlése is. Ez alkalommal is Wesselényié volt az első szó. Ritkán mondott oly szép beszédet, mint ezen a nevezetes napon: június 6-án. Egy nagy, nemes szív, fennkölt lélek nyilatkozik meg e beszéd minden szavában. >>Szent az ügy, mely mellett most szavamat emelem, - mondá – szent, mert az emberiség ügye ez.<<

A világtalan óriás beszédének leírhatatlan volt a hatása. A rendek egyhangúlag mondották ki a jobbágyság megszüntetését. Volt-e e pillanatban boldogabb ember ennél a világtalan embernél? Ifjúkori álmai, vágyai, törekvései valóra váltak. A nemesség magához emelte a népet.

A király szentesítette június 22-én az utolsó erdélyi országgyűlésen hozott törvényeket, s július 5-én már meg is nyílt Pesten az első népképviseleten alapuló országgyűlés. Az ünnepélyes megnyitáson jelen van Wesselényi is, mint a főrendi ház tagja. Zilah városa ugyan megválasztotta képviselőjének, de ő más javára lemondott.

A képviselőház július 11-iki ülésén mondotta Kossuth a nevezetes beszédet, mely e szavakkal kezdődött: A haza veszélyben! Kétszázezer újoncot s negyven millió forintot szavazott meg a képviselőház Kossuth szózatára. Három nappal később beszél Wesselényi a felsőházban, s ez a beszéd Kossuth hatalmas szózatának a visszhangja. Ő is azt mondja: a haza veszélyben. A segély megajánlása az alsóház dolga, de a hon iránt való érzés nemcsak az alsóházé, közös ez mindnyájunkkal. És a felsőház ünnepélyes felállással járult Wesselényi indítványához: >>kiáltsuk egy szívvel, lélekkel, hogy a veszélyektől fenyegetett hont megvédjük s érte életet és vagyont áldozni készek vagyunk.<<

Igen, e beszéd Kossuth híres szózatának a visszhangja, de már második beszédében, melyet a felsőház július 25-iki ülésén mondott, ellentétbe került Kossuthtal. Arról volt ugyanis szó, hogy a magyar nemzet adjon-e segítséget a Felső-Olaszországban hadakozó dinasztiának.

Ausztria leverte az olasz forradalmat magyar segítség nélkül, s természetesen a kamarilla most már egész nyíltan lépett föl ellenünk. És Jellasics szeptember 11-én be is tört az országba negyvenezer főnyi hadsereggel.

A horvát bán betörését megelőzően az országgyűlés megbízásából százhúsz tagú küldöttség ment Bécsbe szeptember 8-án, hogy a királlyal megkísértse az ügyek békés rendezését. E küldöttségben Wesselényi is részt vett.

Az események szörnyű gyorsasággal rohantak egymás után. Szeptember 4-én helyezte vissza a báni méltóságba Jellasicsot a király; szeptember 5-én indították az elméjében megháborodott Széchenyit szomorú útjára a döblingi tébolyházba. Szeptember 8-án járt az országgyűlés küldöttsége Bécsben, siker nélkül. Másnap, szeptember 9-én kelt Wesselényi nevezetes újságcikke, melyben mértéktelen felháborodással nyilatkozik azokról az újságokról, melyek Széchenyi megőrülését színlelésnek mondották. Szeptember 11-én tört be az országba Jellasics, aznap mondottak le az összes miniszterek tárcáikról, Kossuth és Szemere kivételével; 15-én Kossuth indítványára a képviselőház elhatározta, hogy nagyobb küldöttségek meneszt Bécsbe, hogy fejezze ki a magyar nemzet rokonszenvét az örökös tartományok képviselői iránt. A főrendiház részéről is négyen csatlakoztak a küldöttséghez, köztük volt Wesselényi, ki a bécsi nép kívánságára beszédet is mondott egy hordó tetejére állva. Szóval: a világtalan óriásnak még nem járt le az ideje. Szeptember 22-én éjfélkor utazott el István nádor Bécsbe s többé nem is jött vissza… Szeptember 25-én nevezte ki a király gróf Lamberg Ferenc tábornagyot a magyar sereg főparancsnokává – miniszteri ellenjegyzés nélkül; 28-án a felháborodott tömeg Lamberget a Lánchídon kocsijából kihúzta, agyonverte s aztán a Károly-kaszárnyába hurcolta.

A világtalan óriást mélyen megdöbbentette Lamberg megölése, még aznap levelet írt Batthyány miniszterelnöknek.

Kossuthnak szóval jelentette be távozását Wesselényi, s szeptember 29-én el is utazott. Akkor már a két nagy ember barátságának vége volt. Közös szenvedések s közös elvek forrasztották volt össze lelküket, de ím, egyszerre csak rések támadnak, s az erős barátság alapja megrendül. A világtalan óriást megdöbbenti Kossuth merész politikája, s miként Széchenyi, ő is forradalomtól tart.

Szeptember végén távozott Pestről, s az év végéig kétszáznál több levelet írt Gräfenbergből barátainak, ismerőseinek Pestre, Kolozsvárra, Zilahra, Zsibóra. Ő maga nem vehetett részt a csatában, de fegyvereit, lovait felajánlotta a haza védelmére. A két Wesselényi-fiú, az ő természetes fiai, az ő lován, az ő fegyvereivel, az ő költségén szállott hadba.”

:

Beborult az ég

“Beborult az ég a haza felett. A világtalan óriás testében, lelkében megviselten sínylődött Freywaldauban. Még csak egy vágya volt: az édes anyaföldben pihenni meg. A zsibói uradalmat oláhok és oroszok elpusztították, kirabolták, de a föld megmaradt. Hogy keblébe fogadja kedves fiát.

Az 1850-ik év április havában indult útra Freywaldauból családjával, de útközben rosszul lett s Pesten meg kellett állapodnia, mert tüdőgyulladásba esett. Nagy kínokat szenvedett, de jajszó nélkül, panasz nélkül tűrte szenvedéseit. Még ő vigasztalta övéit. Megkérte feleségét és barátait, hogy pompa nélkül temessék, s amint lehet, szállítsák testét Zsibóra. Temessék felejthetetlen tanítója és barátja Pataki Mózes mellé, apja és anyja koporsója közé.

Április 21-én meghalt a világtalan óriás. Egyelőre a Kálvin-téri református templom sírboltjába temették, innét vitték 1851 január végén Zsibóra, örök pihenőre. A nemzet néma gyásza követte sírjába: hangosan zokogni nem volt szabad akkor.

*

Több mint félszáz esztendeje pihen a világtalan óriás a zsibói sírboltban, s azóta nevének, emlékének tisztelete nemcsak hogy nem halványodott, de folyton erősödött. Tisztább jellemű, becsületesebb szívű fia nem volt e hazának, mint Wesselényi Miklós. Nagy volt testben, lélekben, megvolt benne az igazi nagyságnak minden vonása. Örök bálványa maradt az ifjú szíveknek, s mindig tisztelettel adózik érdemeinek az emberi és hazafiúi érdemeket hidegen tapogató elme is.

Az ő alakja a legnagyobbak sorában áll ma s fog állni mindörökké. Kevesen adták az önzetlen honszerelemnek oly sok és megható bizonyságát, mint Wesselényi Miklós. Soha, semmilyen körülmények közt nem félt szeretni a hazát, nem félt tenni a hazáért. A hősök hőse volt, kinek szíve nem ismert félelmet. S ez a szív meleg szív volt, a szenvedés, nyomorúság láttára oly könnyen ellágyuló. Keze, mely kettéroppantotta a kemény vasat, bársonynál puhább volt, mikor könnyet kellett letörölnie…

Megindult lélekkel állunk meg emléke előtt, s mint ahogy szoboralakja magához emeli a szegény jobbágyot, úgy érezzük emelkedni lelkünket, valahányszor történelmünk e nemes alakjával foglalkozunk.